Konstantinápoly
Felség!
Bár eltelt némi idő,
S gyarló lelkünk mégsem változott,
Nem hoz enyületet az alkony,
A nap ugyanolyan: szürke és megszokott.
Uram, Parancsolóm! Nem pimaszságnak szánom,
De vétkeit szemére hányom e levélben,
Bár tudom, Felséged ennél kevesebbre számít,
Mert nincs Önben sem tudat, sem pedig szemérem.
Uram, ne higgye, hogy nem vagyok máig is rabja,
S nem tértem meg az istenek előtt.
De múltam hozzám van kötve, Felség,
S a fény előtt megjártam én is a ködöt.
Nincs abban semmi magasztos,
Ha Szerelmemnek érzem Önt,
Mert más szó nincs erre Uram, higgye el,
Hűségem adom, és adom a hitemet,
Ami nekem marad: keresztvíz és halotti lepel.
Ön hideg, mint mindig, s ezért imádom,
S beteg az elméje és a lelke is, Uram.
Önt szeretni nem szabad és mégis megteszem,
Bár haragja megöl majd. Ezt már megtanultam.
Felséged mégis reszket, s csak halkan rebegi el az imát,
Kihallgattam Önt, Édes Hercegem, az éjjel,
Ott kuporogtam az oltára előtt,
Hangja és teste is tele volt kéjjel.
S bátran kimondom, sőt, szembeköpöm Önnel,
Hogy arcul csapott a sors Felséged miatt,
Mert Uram én tudom, hogy gyengeségében hideg,
Mert Felséged összeroskad a súly alatt.
Felesleges volt, Uram hazudni a szóról,
Mert csodálód maradtam, a lelkem még a tiéd,
Évek kínja volt a büntetésed,
S én kincseket vivék eléd.
Hiába láttam, nem segíthettem,
Felséged elmar magától minden szolgát,
Bár álmaim démona, Ön, Uram,
Szeretem, imádom, szomjazom Magát!
Ugyanakkor még egyet kívánok,
S ez lesz az utolsó, Felség, esküszöm!
Nem áldását kérem, nem Jézus testét,
Nem is bálványt, mert azt én széttöröm!
Édes Hercegem, hanem ami kell,
Csak az, hogy méltó véget érjünk,
S az út végén nem kell majd angyal,
Nem kell ördög sem, hogy végre megbékéljünk.
S bocsáss meg, Felség, hogy nem tudom
Hányadszor írok Rólad és Neked,
De a távolból is fáradt, űzött szolgád maradok,
S ha muszáj, csak akkor veszem számra a Neved.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése