II.

1900. június. 

Svájc

Hát újra itt vagyok Hercegem,

Reszkető kezem neked írja a levelet,

Tudom, soha nem kapok választ,

Ahogy soha nem kaptam tőled szerelmet.

Svájcban is ugyanolyan a bánat,

Mint bárhol másutt világon,

Itt is érzem kegyelmed terhét

Szívemen és mindkét vállamon.

Tüzes nyár jön Hercegem,

Amely kegyetlen lesz, és fullasztó,

Én mégis csak az Ön hidegét érzem,

Amely immár örök, csak a nyár mulandó.

Őszintén bevallom, nem kopott szerelemem,

Nem tudom, ha valaha múlni fog,

Léptei őrangyala, álmai strázsája,

Sötét szívének béranyja maradok. 

Nem várok el semmit felség,

Csak kérem, kérem, tűrje meg soraim, 

Nem bánom már azt sem hercegem,

Ha mind elpusztulnak postagalambjaim.

Tudják ők is ennyi év után, 

Hogy amikor útra kelnek felséged felé,

Hozzám már haldokolva térnek meg,

Mert lelkük az úté, és az Öné.

S tudják a világok, és minden istenek,

Hogy Téged szeretni csupa áldozat,

Szörnyek és tündérek egyaránt halnak,

Mert téged szolgálni maga a kárhozat.

De mind közül egyetlen, én maradtam,

Ki nem harcol, nem dacol veled, ellened,

Én megbúvok és csodállak csendben,

Mert magam vagyok, ki ismer, és szeret.

Mióta gyászolok? Isten a tudója,

Mert feketében áll a ház, a hintó és énmagam,

Gyászolom a választalan levelet,

S a percet, mióta hozzád nincs szavam.

Nem búcsúzom Hercegem,

Nem kérem válaszát, 

S mint mondtam, nem harcolok.

Epedve égek Ön után,

Míg gyarló létemet ellepi

A víz, a föld, és a homok.

I.

1899. Május 
Konstantinápoly                                                                                                            
        

  
Felség!

Bár eltelt némi idő,

S gyarló lelkünk mégsem változott,

Nem hoz enyületet az alkony,

A nap ugyanolyan: szürke és megszokott.

Uram, Parancsolóm! Nem pimaszságnak szánom,

De vétkeit szemére hányom e levélben,

Bár tudom, Felséged ennél kevesebbre számít,

Mert nincs Önben sem tudat, sem pedig szemérem.

Uram, ne higgye, hogy nem vagyok máig is rabja,

S nem tértem meg az istenek előtt.

De múltam hozzám van kötve, Felség,

S a fény előtt megjártam én is a ködöt.

Nincs abban semmi magasztos, 

Ha Szerelmemnek érzem Önt,

Mert más szó nincs erre Uram, higgye el,

Hűségem adom, és adom a hitemet,

Ami nekem marad: keresztvíz és halotti lepel.

Ön hideg, mint mindig, s ezért imádom,

S beteg az elméje és a lelke is, Uram.

Önt szeretni nem szabad és mégis megteszem,

Bár haragja megöl majd. Ezt már megtanultam.

Felséged mégis reszket, s csak halkan rebegi el az imát,

Kihallgattam Önt, Édes Hercegem, az éjjel,

Ott kuporogtam az oltára előtt,

Hangja és teste is tele volt kéjjel.

S bátran kimondom, sőt, szembeköpöm Önnel,

Hogy arcul csapott a sors Felséged miatt,

Mert Uram én tudom, hogy gyengeségében hideg,

Mert Felséged összeroskad a súly alatt.

Felesleges volt, Uram hazudni a szóról,

Mert csodálód maradtam, a lelkem még a tiéd,

Évek kínja volt a büntetésed,

S én kincseket vivék eléd.

Hiába láttam, nem segíthettem,

Felséged elmar magától minden szolgát,

Bár álmaim démona, Ön, Uram, 

Szeretem, imádom, szomjazom Magát!

Ugyanakkor még egyet kívánok,

S ez lesz az utolsó, Felség, esküszöm!

Nem áldását kérem, nem Jézus testét,

Nem is bálványt, mert azt én széttöröm!

Édes Hercegem, hanem ami kell,

Csak az, hogy méltó véget érjünk,

S az út végén nem kell majd angyal,

Nem kell ördög sem, hogy végre megbékéljünk.

S bocsáss meg, Felség, hogy nem tudom

Hányadszor írok Rólad és Neked,

De a távolból is fáradt, űzött szolgád maradok,

S ha muszáj, csak akkor veszem számra a Neved.