1900. június.
Svájc
Reszkető kezem neked írja a levelet,
Tudom, soha nem kapok választ,
Ahogy soha nem kaptam tőled szerelmet.
Svájcban is ugyanolyan a bánat,
Mint bárhol másutt világon,
Itt is érzem kegyelmed terhét
Szívemen és mindkét vállamon.
Tüzes nyár jön Hercegem,
Amely kegyetlen lesz, és fullasztó,
Én mégis csak az Ön hidegét érzem,
Amely immár örök, csak a nyár mulandó.
Őszintén bevallom, nem kopott szerelemem,
Nem tudom, ha valaha múlni fog,
Léptei őrangyala, álmai strázsája,
Sötét szívének béranyja maradok.
Nem várok el semmit felség,
Csak kérem, kérem, tűrje meg soraim,
Nem bánom már azt sem hercegem,
Ha mind elpusztulnak postagalambjaim.
Tudják ők is ennyi év után,
Hogy amikor útra kelnek felséged felé,
Hozzám már haldokolva térnek meg,
Mert lelkük az úté, és az Öné.
S tudják a világok, és minden istenek,
Hogy Téged szeretni csupa áldozat,
Szörnyek és tündérek egyaránt halnak,
Mert téged szolgálni maga a kárhozat.
De mind közül egyetlen, én maradtam,
Ki nem harcol, nem dacol veled, ellened,
Én megbúvok és csodállak csendben,
Mert magam vagyok, ki ismer, és szeret.
Mióta gyászolok? Isten a tudója,
Mert feketében áll a ház, a hintó és énmagam,
Gyászolom a választalan levelet,
S a percet, mióta hozzád nincs szavam.
Nem búcsúzom Hercegem,
Nem kérem válaszát,
S mint mondtam, nem harcolok.
Epedve égek Ön után,
Míg gyarló létemet ellepi
A víz, a föld, és a homok.
